A diák, akiből akarata ellenére király lett

Egyszer egy szegény diák vándorútra kelt. Amint a mezőn haladt, néhány megrepedt borsószemre bukkant. Úgy gondolta, egyszer még hasznukat veheti; apja is arra intette, hogy amit az úton talál, ne hagyja ott, ha mégoly csekély értékű is. Összeszedte hát a szemeket, a zsebébe csúsztatta őket, és folytatta útját.

Az este éppen a király városában érte. Jelentkezett az uralkodónál, s egy kis útiköltséget meg éjszakai szállást kért. A fiatalember jóképű volt, választékosan beszélt, és kifogástalanul viselkedett. Mindez felkeltette a királyné figyelmét. Mivel volt egy eladósorban lévő lánya, rögtön arra gyanakodott, hogy a vendég valójában álruhás királyfi, aki feleséget keres. Megosztotta feltevését a királlyal; az is valószínűnek találta, ezért elhatározták, hogy két napig marasztalják, és próbára teszik.

Első éjszakára nem különösebben fényűző ágyat vetettek neki a szomszédos házban. Úgy okoskodtak, hogy ha ezzel is beéri, csakugyan egyszerű diák, ha viszont kényelmetlennek találja, bizonyára királyi családból származik. Az ablak alá bizalmas szolgát állítottak, hogy kifigyelje, mit tesz a vendég, amikor magára marad.

A diák vetkőzni kezdett, ám közben az összes borsószem kipotyogott a zsebéből, és az ágy alá gurult. Nyomban utánuk eredt. Egyenként kereste és szedegette őket, s mire az utolsó is előkerült, megvirradt. A kint leselkedő szolga nem tudta kivenni, mivel foglalatoskodik. Azt látta csupán, hogy egész éjjel az ágya körül sürög, és csak hajnalban fekszik le egy rövid időre. Jelentésében ezt úgy adta elő, hogy a vendégnek szokatlan lehetett a fekhely, mert folyton igazgatta, aludni pedig alig tudott.

Reggelinél a király érdeklődött, hogyan pihent.

– Kissé nyugtalanul, de csakis a magam hibájából – válaszolta a diák.

A királyi pár ezt is a saját elképzelése szerint értelmezte. Azt hitték, a vendég már bánja, hogy eltitkolta valódi rangját, és emiatt nem készítettek neki méltó ágyat. Ettől fogva királyfihoz illő bánásmódban részesítették.

Másnap ugyanabban a szobában pompás fekhely várta. A diák, akit az előző éjszakai keresgélés alaposan kimerített, alighogy lehajtotta a fejét, máris mélyen aludt. A borsó többé nem okozott gondot, mert az összeszedett szemeket a zsebkendője sarkába kötötte. Reggelig meg sem mozdult.

A szolga beszámolója után a királynak és feleségének szemernyi kétsége sem maradt. Bizonyosra vették, hogy a fiatalember csak diákruhát öltött, de születésére nézve királyfi. Úgy szólították meg, és még őt magát is igyekeztek meggyőzni erről. A királylány mindent megtett, hogy elnyerje a tetszését. Nem kellett sokat fáradoznia: a diák beleszeretett, s hamarosan megtartották az esküvőt.

Egy esztendeje éltek már együtt, amikor útnak indították őket, hogy az ifjú férj megmutassa feleségének a birodalmát. A diákot elfogta a rettegés. Eddig szerencséje volt, de hogyan keveredhetne ki ebből a helyzetből? Aggodalma egyre nőtt, míg végül rábízta magát a sorsra. Elmegy a többiekkel, gondolta, és ha másként nem szabadulhat, megszökik, majd visszatér az iskolába. Régi diákruháját szerencsére mindenhová magával vitte.

Sokáig utaztak, mígnem egy nagy erdőhöz értek. A diák félrehúzódott egy mély árokba, hogy átöltözzön és kereket oldjon. Csakhogy éppen ott hevert egy hétfejű sárkány. Megszólította: kicsoda, mit keres ott, és mi a szándéka?

A diák semmit sem hallgatott el. Elbeszélte egész történetét, és azt is bevallotta, hogy szökni készül.

– Nincs szükség szökésre, kár volna – felelte a sárkány. – Folytasd az utadat! Az erdőn túl meglátsz egy rézvárat, amely egy lúdlábon áll, és forogni is tud. Költözz bele a feleségeddel, és éljetek ott békében, amíg a vár meg nem mozdul. Ha azonban forogni kezd, azonnal távozzatok. Mert ha hazatérek, és még ott talállak, véged lesz.

A diák visszatért útitársaihoz. Amint kiértek az erdőből, megpillantották a várat. Bevonultak, és úgy rendezkedtek be, mintha saját otthonukba érkeztek volna. Két teljes évig háborítatlanul éltek. A diák már-már maga is elhitte, hogy valódi király, amikor a vár egyszer csak megmozdult, és szédítő sebességgel forogni kezdett.

Búsan bolyongott a várfalon, amikor egy öregasszony megszólította: mi baja őfelségének?

– Az, hogy nem vagyok király, mégis kénytelen vagyok annak lenni – felelte, majd az asszonynak is elmondott mindent.

Az öreg megnyugtatta: semmi oka a kétségbeesésre, s jól tette, hogy őszinte volt hozzá. Ő ugyanis a varázslatok királynője, a hétfejű sárkány legádázabb ellensége. A következő tanácsot adta: készíttessen egy kenyeret, amelyet egymás után hétszer sütnek meg a többivel együtt. Ez a kenyér minden alkalommal elsőként kerüljön a kemencébe, és utolsóként vegyék ki. Másnapra feltétlenül helyezzék a vár kapuja elé. Olyan védelmet jelent majd a sárkány ellen, hogy az többé nem háborgathatja őket, a vár pedig mindenestül az övék marad.

A diák pontosan végrehajtatta az utasítást. Éjfél után egyet ütött az óra, amikor a kenyér már a kapu előtt feküdt. Napkeltekor a sárkány egyenesen oda tartott.

– Megállj! – szólalt meg a kenyér. – Én vagyok itt az őr. Engedélyem nélkül nem léphetsz be. Ha be akarsz jutni, előbb mindazt el kell szenvedned, amit én elszenvedtem.

A sárkány eltökélte, hogy bemegy, ezért felszólította, sorolja fel a megpróbáltatásait.

A kenyér elbeszélte, hogyan temették magként a felásott földbe, ahol elrothadt, majd kicsírázott és növekedni kezdett. Kiállta a hideget, meleget, esőt és havat, míg meg nem érett. Akkor levágták, kévékbe kötötték, kicsépelték, megőrölték és tésztává gyúrták. Végül hétszer egymás után a tüzes kemencébe vetették, társai közül mindig elsőként, és mindig utolsóként szabadították ki.

– Ha mindezt kibírod, beengedlek. Máskülönben nem.

A sárkány jól tudta, hogy ilyen gyötrelmeket nem állhatna ki. Dühében úgy felfortyant, hogy szétpukkadt és elpusztult.

A diák attól a naptól fogva a vár jogos ura lett. Később, amikor felesége szülei meghaltak, két ország királyává vált. Ha azóta meg nem halt, ma is uralkodik.

Ha tudnám, hogy én is ilyen szerencsével járok, bizony még ezen a szent napon diáknak állnék!