A só

Volt egyszer egy öreg király, akinek három szép lánya és három országa volt. Mivel élete már a vége felé közeledett, szerette volna mindhárom lányát férjhez adni. Ez önmagában nem jelentett különösebb nehézséget: mindegyiküknek juthatott egy ország. Csakhogy amint nincs három tökéletesen egyforma alma, úgy az országok sem voltak egyformák. A király tehát kijelentette, hogy a legszebbet annak a lányának adja, aki a legjobban szereti.

Először a legidősebbet kérdezte:

— Felelj nekem, édes lányom, hogyan szeretsz engem?

— Mint a galamb a tiszta búzát.

A középső úgy szerette, mint forró nyárban az emberek a szellőt. Amikor pedig a legkisebbre került a sor, ő így felelt:

— Úgy, édesapám, ahogy az emberek a sót.

A király dühösen ráförmedt, és kiutasította nemcsak a palotájából, hanem az egész országából. Ha csupán ennyire szereti, látni sem akarja többé. Hiába sírt, könyörgött és magyarázkodott a királylány: az apja hajthatatlan maradt.

Keserves sírás közepette indult útnak, majd beletévedt egy rengeteg erdőbe. Kijutni nem tudott belőle, így egy odvas fában rendezkedett be. Kijárt epret, málnát, szedret, mogyorót szedni, és abból élt, amit talált.

Már egy esztendő telt el így, amikor a szomszéd királyfi arra vetődött, és megpillantotta a málnabokrok között. A lány is észrevette őt, s ijedten beszaladt a fa odvába. A királyfi utánament, és megkérdezte, ki rejtőzik odabent. A lány reszketett, de nem válaszolt.

Másodszor a királyfi azt kérdezte, ember vagy ördög bújt-e a fába. Ha ember, jöjjön elő; ha ördög, menjen a pokolba. Válasz ezúttal sem érkezett. Harmadszor azonban már azzal fenyegetőzött, hogy belő a fába. Ettől a királylány annyira megijedt, hogy sírva előmászott.

Piszkos, rongyos ruháját nagyon szégyellte, és könnyek között mondta el, kicsoda. A királyfinak mégis megtetszett: akármilyen volt az öltözéke, az arca szép és kellemes maradt. Gyengéden kézen fogta, hazavezette a palotájába, s arannyal, gyémánttal díszített ruhákba öltöztette. Az esküvővel sem vártak sokáig. A mesélő szerint talán még egy napot, egy órát sem: papot hívtak, összeházasodtak, majd hatalmas lakodalmat csaptak.

Békében éltek, és úgy szerették egymást, mint két galamb. Idővel a férj mégis rákérdezett, miért kergette el az apja. Felesége elmondta, hogy most sem tudna másként válaszolni: úgy szereti az apját, mint az emberek a sót. A fiatal király megígérte, hogy tesz valamit, amitől az öreg király szíve visszafordul hozzá.

Tervét azonban nem osztotta meg vele. Levelet írt az apósának, és meghívta ebédre. A király hatlovas hintón érkezett; a palota legszebb szobájában két személyre megterített asztal várta. Csakhogy a fiatal király előzőleg megparancsolta: vendége számára minden fogást külön készítsenek el, só nélkül.

Az öreg király megkóstolta a levest, majd gyorsan letette a kanalat. Arra gondolt, hogy ebből bizony kifelejtették a sót, de a főtt marhahúsban talán majd lesz. Abban sem volt. A sorban érkező sülteket alig ízlelte meg; olyan sótlanok voltak, hogy vissza is vihették őket.

Végül szóvá tette, miféle szakács készít minden ételt só nélkül. A fiatal király elmagyarázta: máskor rendesen sóz, de ő úgy hallotta, vendége nem szereti a sót. Ezért halálbüntetéssel fenyegette meg a szakácsot, ha akár egy csipetnyit is használ.

— Ezt bizony rosszul tetted, mert én nagyon szeretem a sót! Kitől hallottad, hogy nem szeretem?

— Éppen a lányától — felelte a fiatal király.

Abban a pillanatban kinyílt az ajtó, és belépett a királyné, az öreg király legkisebb lánya. Apja rendkívül megörült: már korábban szívből megbánta, hogy elkergette, és azóta országszerte kerestette. Most neki adta a legnagyobb országát, amelyet a fiatal király rögtön átvett. A mese szerint még ma is élnek, ha meg nem haltak.